Mit tehet az ember olyankor, amikor reményvesztett, csalódott, vagy ha már érezni sem érez a sok kudarc és megélt szomorúság miatt? Mit tehet az ember, ha miközben „tartja magát” azt sem veszi észre, hogy egyre több lelkierejébe és életenergiájába kerül, hogy úgy érezze „kösz, jól vagyok”, „én optimistán látom a világot”? Mit tehet, ha a terhek alatt eljut odáig, hogy az újabb kihívások megjelenésére egyszer csak a felhők közül, hirtelen óriási erővel robban be egy érzés a testébe-lelkébe… „már nem bírja tovább…. a Jóisten elszámította magát, többet rótt rá, mint amennyit ő kibír”?
Kérhet segítséget a barátaitól, szeretteitől… De mi a helyzet akkor, ha már ez sem segít, sőt inkább a pozitív, bátorító szavaik igazi dühbe hozzák az embert. „Nem értik, milyen nehéz… hogy nincs több erőm… de ha lenne, sem látom értelmét…” „Majd akkor beszéljenek, ha végigcsinálták utánam mindezt…” Elmehet az ember lánya/fia és szakember segítségét is kérheti… Egyszer egy nagyon kedves kliensem azt mondta… „azért nem jöttem előbb, mert arra gondoltam, hogy „mit tudna nekem Mona mondani, amit már nem hallottam tőle…””.
Aki ismer, tudja, hogy ilyenkor a „legyen az iránytűd az örömforrás TETT programot” javaslom. Azaz minden egyes nap legalább 15 percet azzal töltünk, ami örömet, jó érzést okoz nekünk! Az sem baj, ha utólag kiderül, hogy nem is okozott végül semmilyen jó érzést. A lényeg, hogy fókuszba helyezzük magunkat, saját igényeinket, azaz törődni kezdünk magunkkal, és annak megtapasztalását adjuk magunknak, hogy még valami az életben hozhat örömet, felejthetetlen élményt! De mi van, ha ez sem hoz megoldást?
Lehet gyógyszerekhez, gyógyhatású készítményekhez nyúlni. Valakinek segít, valakinek azonban ez csak tovább tompítja valós érzékleteit, és tüneti kezeléshez híven, a gyógyszerabbahagyásánál még élettel telibb lesz a nihil állapota. Aki spirituálisabb beállítottságú az asztrológushoz, Doreen Virtue üzenetekhez, jóskártyákhoz, könyvekhez (Édesvíz kiadó) fordulhat, hogy átsegítő üzeneteket kapjon.
Van olyan, amikor nem is olyan könnyű segíteni. Sem a barátok, sem a szakember, sem a kimozdulás nem segít. Akkor hol a segítség, hogy visszanyerjük hitünket magunkban, Istenben és a jövőnkben? Bizony ilyenkor egyetlen egy emberre számíthatunk, saját magunkra! Hogy miért írom ezt?
A segítők, a szerettek, a barátok sok mindent tudnak nekünk adni: megértést, empátiás odafordulást, kért vagy kéretlen tanácsokat, bátorítást, leteremtést, ami kimozdít minket az önsajnálatból, új meglátásokat, szempontokat, jó, minket továbbvivő kérdéseket, és persze nagyon sok szeretetet! Ugyanakkor ez mind semmit sem ér, ha mi magunk feladjuk, és nem hiszünk magunkban, az univerzumban, Istenben, az ÉLET SZÉPSÉGÉBEN. Egyet nem kaphatunk senkitől sem HITET, AKARATERŐT. Nekünk két dolgot kell tennünk ahhoz, hogy újra esélyünk legyen az örömteli életre, és az erőt próbáló, értelmetlen küzdelmek, az önsajnálat felhagyására, az pedig nem más, mint egy döntés meghozása és az amellett való kitartás. Azt kell választanunk, hogy elsősorban nem mástól várjuk a segítséget, hanem mi TESZÜNK magunkért, a magunkba (és Istenbe) vetett hitünkkel.
Persze tudom, ezek a szavak most egyes emberekben további dühöt válthatnak ki. Ha ön kedves Olvasó ezt érzi, akkor érdemes volt ezeket a gondolatokat megosztanom Önnel. Hogy miért? Mert, ha van ereje dühbe gurulni (vagy megérezni elkeseredettségét, azaz tud érezni), akkor végre újra él, és akkor van esélye, hogy az (ön)feladás helyett a HITET és a TETTEKET válassza. Ha megvan a hit és az akarat, akkor már szakemberek, barátok, családtagok, könyvek – még sorolhatnám a választható segítségeket – tudnak Önnek abban segíteni, hogy talpra álljon és változtasson életén.
Zárásul egy könyvajánlással is szeretném támogatni azokat, akik hitük, akaraterejük megerősítésére szorulnak. Megindító olvasmányaim egyike Mitch Albom könyve volt, a „Csak egy kis hit kell”. A könyv szerzője saját életének azt a különleges nyolc évét írta meg, amelyben rabbija gyászbeszédére készült. Az író Mitch Lewis rabbival és Henry tiszteletessel folytatott rendszeres találkozásai során oly kérdéseket feszegetett, hogy gyakran, ahogy egy barátom is fogalmazott „teljes csendben kellett olvasni”, mert oly súlya volt a szavaknak. A könyv a hitről, az elfogadásról, a családról, a házasságról, a szerelemről, közösségekről, hagyományokról, az emberről és annak életéről szól.
Ez a könyv nekem abban adott sokat, hogy olyan értékeket vonultat fel, amelyek megerősítették saját hitemet, s ezáltal több és jobb és egyben erősebb lettem, de nemcsak én, hanem ember-, világ-, és jövőképem is.