Kedves Látogató! Jelenleg sajnos nem tudok új klienst fogadni, mert nincs szabad helyem, és sajnos nem tudok szabad kapacitással rendelkező kollégát sem ajánlani.
Kérem, ezen tényt vegye figyelembe, amikor kapcsolatba lép velem. Köszönettel, Kisnémet Mónika

Testvérféltékenység kontra szeretetteljes család…

Kedves Szülők!

Ha úgy érzik, hogy egyre gyakoribbak a testvérféltékenység okozta viták, harcok, megsértődések, konfliktusok; vagy úgy látják, hogy gyermekük folyamatosan megpróbálja felhívni magára a figyelmüket, akkor ennek egyik oka egy, a szülők körében igen gyakori tévhit is lehet. Tévhit, amely szerint a család minden tagjának mindig együtt kell lennie ahhoz, hogy egy igazi, szeretetteljes családjuk legyen.

Mivel ebben hisznek, így minden egyes programot közösre szerveznek, és a rohanó életvitelünk miatt általában az esti rituálék is közösek. Ezzel azonban pont a meghittség, az összetartozás érzését gyengítik a gyerek(ek)ben  a kialakult, és elfojtott figyelem-, és szeretethiány-érzet miatt. Még ha jelzik is a gyerekek, hogy anya/apa hiányzol, nagyon gyakran a fáradtság, az idő szűke miatt elmegyünk ezen jelzések mellett. Az elfojtást a gyerekekben kialakult bűntudat is erősítheti, ha állandóan azt hallják, hogy „szeretnünk kell a testvérünket, és ha nem akarsz vele játszani, vele lenni, ha nem osztod meg a játékodat vele, akkor te rossz vagy…”

Már gyermekkorban is szükségünk van mind arra az érzésre, hogy tartozunk valahova, mind arra, hogy jogunk és lehetőségünk van egyedül, vagy kettesben maradni valakivel. Igazából ezen két, egymásnak ellentmondó, éppen ezért gyakran belső feszültséget okozó szükségletünk közötti összhangteremtésnek a megtanulása „létfontosságú” abban, hogy harmonikus, boldog emberi kapcsolataink – barátság, szerelem, szülő-gyermek viszony, stb. – legyenek, valamint az egyedüllétet is élvezni tudjuk.

Ahhoz, hogy azt érezzük, fontosak vagyunk, hogy természetes szükségletünk, hogy most egyedül szeretnék lenni, valamint, hogy úgy érezzük, a másik nem szeret valakit jobban – szülő a másik gyermeket, partner a szüleit a párjánál, stb. – már gyermekkorban fontos, hogy a szülők odafigyeljenek arra, hogy mindenkinek a családban legyen módja bűntudat nélkül egyedül lenni, illetve kétszemélyes helyzetekben – egyik gyerek az egyik szülővel; csak a szülők, csak két gyerek a háromból, stb. – egy kis időt eltölteni.

Nem kell sokra gondolni… 20-25 perc naponta, de legalább hetente kétszer, illetve hétvégén 1-2 óra… persze ahol több gyerek van, ott tovább bonyolódik a helyzet. Ugyanakkor ezt az időt – fontos, hogy nem mindig! – összeköthetjük valamilyen feladatunkkal is. Csinálhatunk egy rituálét belőle. Például az egyik gyerekkel ketten járunk péksütiért szombat reggelente, míg a másikkal a paradicsomot kötözzük fel és közben beszélgetünk, titkok őrzőjévé, gyermekünk bizalmasává válunk. Egyik kérdésben az édesanya, míg a másikban az édesapa… Játszhatunk kettesben is egy társasjátékot; nem kell mindig mindenkivel. El lehet magyarázni akár, hogy most egy kört csak mi ketten játszunk, de aztán csatlakozhatnak a többiek is…

Tudom mindenkinek 24 órából áll egy nap, így nem is azt mondom, hogy mindig valami extra-programot kell kitalálnunk az együtt töltött időre. Egyszerűen csak osztatlan figyelmet kell adnunk a gyermeknek (párunknak, stb.), egy közös tevékenység során. Ne tévesszük össze azt, hogy a szülő kötözi a paradicsomot, és közben fél füllel figyel a gyerekre, miközben ő igyekszik valamit elmesélni és amúgy utálja a kertet, azzal a helyzettel, hogy közösen kertészkedünk, mert mindketten élvezzük és közben egymással beszélgetünk!

Igen, nagy ára van ennek a diádikus kapcsolatépítésnek, hiszen nő a nyomás…  úgy, mint időmenedzsment, logisztikai feladatok és érzelmi megterhelődés, mint például a hisztik, mert valamelyik gyermek kimarad valamiből. Ha diádikus kapcsolatokat is építünk, illetve az egész családnak is szervezünk programokat – mert, hogy arra is szükség van, hogy az egy család érzetét megerősítsük – bonyolódik az életünk, és ezzel újabb terheket vesznek magukra a szülők. Azonban ez hosszú távon igazán kifizetődő. Miért?

Kezdjük önző módon magunkkal. …mert igazi, szeretetteljes kapcsolatunk lesz gyermekeinkkel, akikre mindig számíthatunk, és érezhetjük, hogy szeretnek bennünket. Ugyanakkor, ha jó szülők akarunk lenni, akkor azért is fontos, mert csak így tudjuk elérni, hogy a gyerekeink is szeressék egymást, hogy ott legyenek egymásnak egész életükben, és ami talán a legfontosabb, így tudjuk megtanítani gyermekeinket az igaz szeretetre, amely nem birtokol, nem verseng, és nem okoz függőséget. Átadjuk neki azt a képességet, hogy tudjon szeretni és egyben képes legyen szeretettnek érezni magát, hogy kötődjön, de ne vesszen el az ő személyisége, illetve saját vágyai egy kapcsolatban.

Ahogy azt mondani szoktam, „nagy kihívás, szép feladat”. Különösen, ha elvált szülőkről beszélünk, mivel itt még nehezebb időt teremteni a diádikus kapcsolatok építésére. Ugyanakkor, szomorú hírem van. Ha nehéz, ha nem, gyermekeinknek éppen úgy szüksége van a kettesben töltött időre velünk és családtagjaikkal, ahogyan nekünk a feleségünkkel, vagy férjünkkel. Természetesen a kettesben töltött idő nem helyettesíti a családi, közös programokat.