Mi a helyzet ezzel a hűséggel?

Voltak olyan idők, amikor az erkölcsi vagy egyházi szabályok miatt a „hűség” értéke és szükségessége megkérdőjelezhetetlen volt. Na persze, ha őszinték akarunk lenni, talán nem árt halkan megjegyezni, hogy ez gyakran csak a felszínen volt így, hiszen kimondatlanul, titokban…., hát bizony már egészen más volt a leányzó fekvése… De mi a helyzet ezzel a hűséggel napjainkban, amikor ma már a társadalom sokkal elnézőbb ebben a kérdésben? Vajon tényleg elnézőbbek vagyunk, vagy csak a társadalom az, és akkor mi a helyzet az azt alkotó emberekkel? Bűn-e a megcsalás? Ebben a kérdésben egyenrangúak-e a nemek? Szabad-e lazának lenni ebben a megközelítésben egy nőnek vagy akkor már feslett erkölcsű, illetve egy férfinak vagy akkor már mocskos….?

Napjainkban fokozatosan nő a taglétszáma annak a klubnak, ahol nagy előszeretettel hódolnak az evolúciós pszichológiának köszönhető magyarázatnak, miszerint a férfinak és a nőnek a reproduktív érdeke különböző, így a két nem esetében más-más viselkedési adaptáció ment végbe. A szülői ráfordítás modell szerint a férfiak szaporodási sikerét a minél több partner, míg a nőkét a minél megbízhatóbb társ növeli. Tisztelt Uraim! Ha úgy gondolják, hogy Önök vehetnek egy mély lélegzetet, mivel nem tehetnek a kalandjaikról, és így ezeket megúszták…, és Önök, Tisztelt Hölgyeim most rosszul érzik magukat a bőrükben…, hát ne tegyék! Önöket, Kedves Uraim el kell keserítenem, és Önöket, Kedves Hölgyeim nem tudom megnyugtatni, mert bizony ez a stratégia a gének stratégiája. Mi emberek ugyan génvezérelt lények (is) vagyunk, de nemcsak ösztöneink, hanem szép nagy szürkeállományunk (gondolkodunk, felelősséget vállalunk) és azon belül homloklebenyünk (kontroll) is van. Így minden egyes szerelmi légyott, amit nem a partnerünkkel élünk meg, az nem az evolúció döntése, felelőssége (bűne, ha van még ilyen???), hanem a miénk.

Hogy mi a különbség a kettő között? Hol bukik el bennünk a hűség? Gondoljuk csak végig! A tiltott gyümölcsök keresése nagyon ritka, hogy gyermekáldás céljából történne. Sokkal inkább egy jó szexet, egy jó időtöltést, gyengédséget keresünk, vagy csak egyszerűen elgyengülünk, vágyaink legyőznek minket és engedünk a csábításnak, hogy valami vágyott illúziót megéljünk, esetleg a bennünk lévő ürességet akarjuk újra meg újra megtölteni valamivel, és nem vesszük tudomásul, hogy ez a kísérletünk újra és újra kudarcba fullad. Vagyis az evolúció megajándékozott minket az orgazmus gyönyörével, aminek megszerzése elveszi az eszünket. Azaz a „reprodukció programja” igyekszik az agyi működést, különös tekintettel a homloklebeny funkciókat kikapcsolni. Állítólag az ember a teremtés koronája, akiről sokan úgy gondolják, hogy az különbözteti meg őt az állatoktól, hogy nem ösztönlény. Meglátták a következő logikai hibát? Úgy egyébként nem vagyunk ösztönlények… ki kérjük magunknak… mi tudatos lények vagyunk…, ugyanakkor ebben a kérdésben gyakran, pont arra hivatkozunk, hogy nem tehetünk róla, hiszen ez ösztön…. Na, akkor most, hogy is van ez?

Mielőtt saját válaszomat megadnám erre, teszek egy kitérőt, hogy világosabb legyen az én logikai menetem. Mi is a hűség? A hűség egy igen összetett fogalom. Fides hitet, bizalmat, hűséget jelent, amely jelentéseket az etimológia szorosan összeköti. Bármelyik jelentését is nézzük, mindig minimum két személyt (vagy egy személyt és Istent) foglalnak magukba. Azonban gondoljunk bele, hogy a hűség egyik legnagyobb rombolója (bár egy bizonyos nézőpontból inkább építője) az idő. Így az időnek ellenálló hűség egy további jelentése az elköteleződés. A hűség tehát hitet és bizalmat épít és táplálja is azt. Azonban elköteleződni csak megfelelő információk birtokában szoktunk (legalábbis ezt hisszük). Egy párkapcsolatban soha nem ismerjük teljesen a másikat – hiszen még magunkban is mindig találunk valami újat, megdöbbentőt. Ha innen nézzük ezt a kérdést, akkor elmondhatjuk, hogy a hűség nem más, mint bizalom a másik emberben annak ellenére, hogy nem teljesen ismerjük Őt, vagy Magunkat.

Van-e értéke a hűségnek napjainkban?

Etchegoyen egy nagyon érdekes filozofikus megközelítést ad. Szerinte az egész világunk olyan, hogy lépten-nyomon hűtlenek vagyunk, aminek fő okát a pénzben és az individualizmusban látja. A fogyasztóorientáltság, az újdonság iránti vágyunk az, ami ellaposítja a hosszabb ideje tartó kapcsolatokat és beindítja a hűtlenkedés hajtóműveit. Szerinte azonban az új gyakran csak a hirtelen bekövetkezett unalmat, és a kreatív, alkotói vágyat fejezik ki. Vallja, hogy a hűségnek soha nem volt még olyan értéke, mint napjainkban, mivel ritkaságba megy, és minden, ami ritka az drága is. Tehát a hűséges nem azért hű a hűtlenek világában, hogy nyerjen valamit (tiszteletet, megbecsülést, szeretetet stb.), hanem hogy a másik nyerjen valamit ebben az ingatag világban. Szerinte a hűség szabad választás, semmi sem kényszerít minket ma már rá.

Etchegoyen gondolatait sajátoméval folytatva valahogy úgy érzékelem, hogy bizony titkon minden (vagy legalább is sok) ember arra vágyik, hogy őszinte hűséget kapjon, vagy ha ezt így nem is gondolja át, hát bizony, ha kiderül, hogy megcsalták, akkor úgy érzi, hogy elárulták, egy világ dől össze benne, amit aztán nehezen tud újra összerakni. De hogy van az, hogy több véleményünk van arról, hogy hűséget kapjunk, mint arról, hogy hűséget adjunk? Egyetértek Etchegoyen gondolatával, hogy manapság sokkal szabadabb választás eredménye a hűség. Szerintem azt kapni lehet. De az adás-kapás folyamata kettős. Ahhoz hogy kapni lehessen, a másik félnek kell adnia azt. Ahhoz, hogy adjunk, döntenünk kell arról (még ha nem is mindig tudatosan és átgondoltan), hogy adni akarunk-e. Én úgy vélem, hogy téves az a megközelítés, hogy ha a valaki megcsalja a másikat, akkor azt azért teszi, mert nem kapta meg „otthon”, amit szeretett volna, így tulajdonképpen a felelősség a partnert terheli. Véleményem szerint mindenki maga felel a szükségleteiért, így ha valami hiányzik egy kapcsolatból, vagy a közösen megélt intimitásból, szexből (hányszor halljuk, hogy „imádom, csak hát a szex az nem az igazi….”, „hát már ismerem minden porcikáját, így nem hoz lázba…, olyan unalmas”) akkor három dolgot tehet: vagy megoldja a társával, vagy „külső forrást” keres, vagy “lecserél”.

Lehet, hogy most többen rögtön előveszik a „szeriális monogámia” magyarázatot (az utód felnevelésig, azaz 4-10 évig hűségesek a felek, majd jön a következő kapcsolat), amelyet ismételten az evolúciós pszichológiának köszönhetünk. Ez is lehet egy magyarázat… Én azonban úgy érzem, hogy ez az igazságnak csak az egyik oldala, ami persze nem feltétlen elhanyagolható. Egyébként érdekesnek és hasznosnak tartom az evolúciós pszichológia nézőpontjait, érdemes morfondírozni rajtuk, ugyanakkor mégis csak tudatos és nem csak genetikailag vezérelt lények vagyunk. Így széttárni karjainkat és azt mondani „ez van Drágám”, talán mégsem az igazi. Hiszen a felelősségvállalás és az egyéni döntések hátterében talán nemcsak a kollektív tudat, vagy az evolúció során kialakult „programok” állnak, hanem személyiségünk, érzelmeink, gondolataink, kognitív sémáink, azaz vágyaink, gyengeségeink, tudatosan (és persze tudattalanul) választott hitrendszereink, azaz a „KIT” – hiedelmek, félelmek agyi területe – és a „TUDAGO” – homloklebeny –, ahogy a kineziológia mondja.

A szeriális monogámiát magunk mögött hagyva szeretném a saját magam által, a hűség hátterében álló három fő kérdésre terelni a figyelmet. Ezek az alappillérek pedig az önmagunkhoz való hűség, a felelősségvállalás és az elköteleződés. Meggyőződésem, hogy a három ugyan különböző, de mégis nagyon szorosan összefüggő lelki aspektusnak a hiánya adja a hűség problematikájának egyik gyökerét. Itt szeretnék megint Etchegoyen „fogyasztó társadalom” szindróma gondolatához kapcsolódni. Nem igazán szeretünk, és úgy vélem nem is nagyon tudunk elköteleződni manapság. Ennek egyik okát abban látom, hogy megszoktuk a „piacgazdaságot”, ami valahogy befészkelte magát személyiségünkbe és társas kapcsolatainkba is. Azaz nagyon sok minden közül választhatunk, társadalmunk hangsúlyozza jogainkat, ugyanakkor valahogy elsikkadtak kötelezettségeink. Jogunk van a legjobbhoz, a legszebbhez, a legcsinosabbhoz, a legjobb szexhez, a leggazdagabbhoz és így tovább. Ugyanakkor nem törődünk azzal, hogy kötelességünk saját szükségleteinkért felelősséget is vállalni (nem a másik feladata, hogy boldoggá tegyen minket), és miközben kielégítjük saját igényeinket és vágyainkat, kötelességünk ezt úgy tenni, hogy közben felelősséget vállalunk azért is, hogy meggondolatlanul, feleslegesen nem okozunk fájdalmat és sérülést a másiknak (tudják „élni és élni hagyni”).

De honnan tudjuk, hogy megkaptuk-e a legjobbat? Úgy vélem, hogy mindaddig, amíg a viszonyítási pontunk rajtunk kívül van, addig soha nem is fogjuk tudni, hogy megkaptuk-e. Addig viszont folyamatosan és nyugtalanul kajtatunk gondolatainkban a „legjobb” után, így állandóan összehasonlítjuk a szembejövő „lehetőségeket” egymással, de nem a bennünk lévő igazi várakozásainkkal – direkt nem elvárásokat írok – , igényeinkkel és vágyainkkal. A hűség ott kezdődik, hogy nagy vonalakban tudjuk, kik vagyunk, mit akarunk, és merre tartunk. Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor a viszonyítási pontot áthelyeztük önmagunkba, s ezáltal fogjuk tudni, érezni, ha megtaláltuk a legeket. Hiszen a szembejövő lehetőségeket ekkor már nem egymással hasonlítjuk össze (melyik a jobb, melyik a csinosabb…), hanem az esszenciális lényünk sémájával. Amint valamelyik egyezik (tudják, mint a Helyszínelőkben az ujjlenyomat-egyezés), akkor nem kell tovább görcsösen hasonlítgatni a szembejövő „mintákat”. Ebben az esetben azonban eljutunk oda, hogy felelősségteljes döntések meghozatalára leszünk képesek, és innen már hipp-hopp meg is érkeztünk az elköteleződés varázsához, amely magában hordozza a hűség megadásának képességét, hiszen megvan az igazi (vagy valami olyasmi).

Egyik általam nagyra tartott pszichoanalitikus, Erich Fromm „A szeretet művészete” című könyvében írja „A legtöbb ember azt hiszi, hogy a szeretetet a tárgy és nem a képesség határozza meg.” Egyetértek Frommal, mivel én is úgy vélem, hogy mind a hűségre, mind a szeretetre, valamint a szerelemre való képesség önmagunktól és nem a másiktól függ. Vagyis szerelmet és hűséget csak adni lehet és nem kiérdemelni. Így ha hűtlenek vagyunk az elsősorban a mi felelősségünk, persze a háromszögekhez mindig három emberre van szükség, de ebben a megközelítésben már nem a hűségről, hanem egészen más, bonyolult lelki folyamatokról van szó. Ha jól megnézzük, akkor láthatjuk, hogy a hűtlenségnek semmi köze a háromszöghöz (vagy ki tudja hány-szöghöz), mivel a hűtlenség ugyan egy következménye valaminek, de semmi esetre sem a másik hibájának az eredménye, hanem saját döntésünknek a gyümölcse. De, hogy mit is tekintünk hűtlenségnek… Na az már egy másik történet, esetleg egy másik cikk témája lehet, ha érdekli Önöket…

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, most mit gondolnak, értékes ma a hűség? Elvárjuk ma a hűséget? Kapjuk vagy adjuk? Mitől függ, hogy hűek leszünk-e vagy sem? Ahogy látták az én válaszomat már nálam nagyobbak is megfogalmazták, és gyermekkorunkban is találkoztunk vele irodalomórán: „Légy hű önmagadhoz” (igazi esszenciális lényedhez), és akkor hű leszel a másikhoz is.